Fekszem rajtad, pontosabban térdelek és támaszkodom, nem akarlak összenyomni, de érezni akarom minden porcikádat testhosszan. Az ízed még a számban, az illatod órákkal később is az orromban , de most még érzem a tenyerem alatt a bőrödet, az imádott gödröt a mellkasodon, arcom a nyakadba fúrom jó szorosan.
Nem vagyunk betakarva mégsem fázom. Tenyereid meleget sugároznak, ujjaid hegye egy lágy dallamot játszik a hátamon , majd átvándorol az oldalamra , alig-alig érintesz, mégis mint egy mágnes úgy vonzalak. Érzem a feszültséget, de ennek a szónak pozitív értelmében töltesz és elveszed ami bennem a feszülést okozza.
Elengedem magam, kiüresedik az állandóan zakatoló agyam. Ott vagyok. Benne a pillanatban.
Egy perc, vagy csak egy pillanat nem tudom...
Megszólalt a telefon.
Felveszed.
Ezt fel kell venned mondod.
Anyud az, látom a kijelzőn. Ráncolod a homlokod, látom még idegesít is valami,a homokodhoz nyúlsz és masszírozni kezded a fejed. Látom mondani akarsz valamit de nem tudod, mit is mondhatnál.
Közben felöltöztem, te még mindig hallgatod ahogy anyád a másik oldalon elcsukló hangon beszél, és csak annyit mondasz, értem anyu, majd megoldjátok. Leteszed. Visszaülök az ágy szélére, még egy pillanatra befúrom magam a nyakadba.
-Anyu volt az. Apám rákos, gégerákja van. Tudom, hogy fájnia kéne... de nem érzek semmit.
Megölellek és próbálom nem elsírni magam. Csak felszakad bennem a néma kérdés? Miért?
Kint ülök a kocsiban. Próbálom visszaidézni azt a pillanatot amikor rajtad feküdtem és te alig érintve elűzted az összes gondolatom. Egy perc vagy csak egy pillanat amíg becsukom a szemem. Aztán hagyom, follyanak a könnyeim. Elsírtam én már a te könnyeidet is. Apádért. Miattad.
