Kinézek az ablakon és puha ,gyapott méretű pelyhekben hull a hó. Már abszurd, hogy milyen lassan esik. Jobbra-balra dülöngélnek a lágy hópelyhek, egyik másik akkora mint egy nagyobb pénzérme. Látom a napot is. Olyan élesen világít a szürke felhőtakaró mögött, hogy feljebb nyújtom a nyakam, takarja el a redőny, mert képtelenség belenézni. Egyre sűrűbben esik, mégis olyan mintha megállt volna az idő , befagytak a pelyhek a levegőbe. Sötétedik az égbolt.Egy álomkép villan be:
Mész egy hátizsákkal a hátadon,térdig érő hó fedi a tájat. Először csak az tűnik fel, hogy a zsákod zöld, nagy túrazsák, himbálózik az oldalán a pléhcsupor, tetején kikandikál egy szúrós, de annál melegebb gyapjúpléd sarka. Sapka van rajtad. Csodálkozom, hogy miért nincs füle, bár a kabátod nyaka fel van hajtva, látom, hogy fázol, pedig erőltetetten gyalogolsz felfelé a nagy hóban. Hegyek vesznek körül. A szakállad megnőtt, szinte érzem, hogy a kilehet pára ráfagyott. Egyedül vagy. Itt nem havazik. Valahol Ázsiában jársz. Már látom is Tibetben pontosan. Azt képzelem egy templomba igyekszel. Még mindig keresed, hogy mi a lelki béke, miért nem érzed magad embernek, azt reméled ott megleled a régóta keresett válaszokat.
A tegnap estére gondolok. Tegnap sem esett, csak a pára borította az autó ablakait, ahogy már oly sokszor a történetünkben. Ültünk összebújva, a motor nem járt, jól esett a kis csend a sűrű sötétben. Nagy szünetekkel beszélgettünk:
-Nem mindig leszek itt -mondtad.
-De még itt vagy - feleltem
-Igen. Még....
-Elmész? -kérdeztem hosszú szünet után és csak sokára jött a válasz
-Úgy képzeltem utaznék. Még nem tudom hová, de hosszabb időre..
Nem tudtam mit mondjak. Csak bevillant, hogy én erről már álmodtam. Hogy elhagysz mint előző életünkben, amikor a háborúba mentél, és ami után én öngyilkos lettem, mert nem jöttél vissza soha. Olyan szoros a kötelék, hogy te egy betegséget kaptál erre az életre amiben nem élsz meg érzelmeket, csak tanulod őket, hogy én mit kaptam még nem tudom, de érzem ez egy átmeneti élet, mert akkorát sérültem, hogy nem merlek közel engedni, túlságosan félek, hogy újra elveszítelek, és soha többé nem térsz vissza hozzám.
Ezt már túl akarom élni. Még egyszer nem veszíthetlek így el.
És akkor elsuhanó autó fényére elmosolyodtam.
-Erről már álmodtam...
-Miről? -kérdezted meghökkenve
-Arról, hogy elutazol...
Nem mertem részletesen mesélni, csak a hátizsákot mondtam és hogy szerintem Ázsiában vagy.
-Még itt vagyok, de lehet, hogy elmegyek tényleg.
Nem sírtam. Most sem tudok.
Vajon szeretlek annyira, hogy elengedjelek? Bár nem kérted az engedélyem, nem is adhatom, hisz nem vagy az enyém. Külön utakon kell járnunk? Igaz amit 20 éve is gondoltunk, hogy nekünk az öregkor jár ki együtt?
Mire ez a sok tapasztalat? Profitálunk belőle? Nem fogjuk elvesztegetett időnek érezni?
Fáj ez nekem, vagy tudom legbelül, hogy nem végződhet ugyanúgy és most visszatérsz?
Kisütött a nap. Olyan élesen világított a szemembe, hogy azt hittem egy pillanatra elaludtam. Eltűntek a hópelyhek, hallom ketyegni az órát a konyhafalon. Megőrizhetem a durva tenyered pihe érintését amíg visszatérsz? Lehunyom a szemem és újra az ölelésbe képzelem magam. Forró a tenyér ami a derekamat fogja. Ebből erőt merítek.
Remélem kitart.
