Szombat este volt. Az átveszekedett autóút után lezáratlanul hagytuk az egyébként totál elhanyagolható kérdést, és te nyugodtan horkoltál mire én letettem a gyereket.
Ültem a kanapén.
Azt hittem, hogy a hónapok óta felgyülemlett rossz érzések és az elfojtott dühöm mint örvény húz az elvárások tengerének aljára, és én mint szunnyadó, de annál erősebb vulkán menten kitörök. De ez sosem működött. Belátom ahhoz , hogy te mozdulj ahhoz mindig ultimátum kellett, de legalábbis olyan elementáris sokk, ami teljesen kizökkent, különben azt hiszed, hogy ez megint csak egy amolyan női hiszti, és vagy meg sem hallod, vagy ugyan hallod , de nem érdekel, nem reagálsz és nem veszed komolyan. Úgy teszel mintha az én valós problémám nem is létezne. Semminek tekintesz.
Végül bementem és felkeltettelek.
Annyit mondtam csak, részemről vége van.
Nem vagyok képes tovább így élni.
Nem megy.
Elfogytam.
Azt hittem sírni fogok, de sokkal könnyebben kijött mint amire számítottam. Felültél az ágyban, majd megkérdezted ezt most komoly? Mondtam igen. Válni akarsz? kérdezted, én pedig beszélni kezdtem. És végre hallottad:
Meghallottad, hogy úgy látom minden fontosabb , mint hogy észrevegyél, és nem kapok töltést, nem tudok már többet adni, mert nincs miből odaadtam mindenem. Fáj, hogy csak anya vagyok és főleg kiszolgáló személyzet 3 főre, és lassan már ahhoz is engedélyt kell kérjek, hogy mikor mehetek zuhanyozni. Elég volt , hogy nincs több intim pillanat, nincs se beszélgetés, se szex, de még üres mozifilmek sincsenek. Felmértem, hogy mi mindent veszítek és rájöttem semmit, mert nem is kapok semmit, úgyhogy itt az ideje, felállni és továbbmenni.
Már ültél az ágy szélén, és azt mondtad, hogy úgy érzed át lettél verve. Mert összeházasodtunk, és nem ennek kellett volna következni. Majd jött egy elgondolkozott, részemről lélegzetvisszafolytott félpillanat, majd halkan azt mondtad: Elbasztam.
Elbasztam azzal, hogy védeni akartalak, hogy nem mondtam meg mit érzek, mit gondolok, mert azt akartam, hogy béke legyen, inkább nem álltam ellent semmiben, később meg már kényelmes volt, hogy mindent megoldasz. És mikor már fájt, hogy mindenből kimaradok akkor sem szóltam, hogy ne hisztizz, nehogy hisztizz...
Onnan tudtam, hogy nincs vége még amikor abban a fél pillanatban lélegzetvisszafojtva vártam a válaszod.
Öröm volt hallani, hogy ezt nem fogod hagyni. A gyerek miatt sem, és azért sem mert én is fontos vagyok.
Hajnalig beszélgettünk. Nevelési elvekről, apró és lényegtelen dolgokról. Mindketten közeledünk. Lassan, és nem is tervezem elkapkodni.
Csak ezt az ultimátum részt kéne elhagyni. Igazából nem akarok elválni. Szeretem azt az életet amit veled (nem melletted, hanem veled) élhetek.
