Amit csak magamnak köszönhetek.
Történt ugyanis, hogy péntek 13.a lévén lottóztunk. Telefonról, mert az volt a legegyszerűbb. Aztán szombaton Solti meg akarta nézni a számokat, én meg pont főztem, feloldottam hát a telefonomat, és a kezébe adtam. Pechemre a lottós sms alatt közvetlenül az az üzenet volt amit utoljára küldtem Lacinak. És még száz másik amit március óta sms-eztünk. A huzavona, hogy ő látni akar, az én húzd meg eredsz meg-em arról, hogy nem mondom, hogy nem hiányzik, de ez nem helyes, és én már döntöttem Soltit választottam hagyjon békén.
A legutolsó üzenetem arról szólt, hogy gyászolom a meg nem történt jövőt azt amit együtt elmulasztottunk, és sosem fogom megbocsátani sem magamnak ,sem neki, hogy akkor és ott nem úgy alakult ahogy terveztük. (évekkel ezelőtt kellett volna ...) Solti meg kiakadt. Először csak számonként. Elmondtam, hogy nőként másképp gondolok erre a lezárásra, és nekem nem megy úgy hogy többet sose veszem fel a telefont és nem válaszolok az üzenetekre mert ez nem megy, és lássuk be hogy igenis legyezi a női hiúságomat, hogy ennyi év után is fontos vagyok neki, és megkíván, sőt meg is dugna, Soltival ellentétben aki a tavaly nyáron nem nagyon akart ám nőszámba venni, akkor volt szex, ha kivertem a hisztit, vagy ha én többször próbálkoztam. Elmondtam, hogy hibás vagyok abban, hogy nem úgy zártam le a dolgot ahogy ő azt elképzelte, de lássuk be nem csak rajtam múlt, mert tavaly nyáron konkrétan odaálltam elé és a szemébe mondtam, hogy ott tartok, hogy az elhagyás a megcsalás gondolatával kacérkodom, és ő ugyan leígért fűt-fát, hogy összeszedi magát ez mindaddig váratott magára amíg ki nem derült, hogy terhes vagyok, de azt is hogy hoztuk össze? Egy jó nagy veszekedés után arról, hogy nem tudok így hosszútávon élni, hogy havonta egyszer vagy kétszer szexelünk...
Elolvasta az összes üzenetet ami bent volt, leszámítva ezt a legutolsót és még egy másikat a tavasszal amikor azt írtam, hogy nem mondom, hogy nem jut eszembe, de ez akkor is morbid helyzet nem talált mást csak lerázást és elutasítást részemről. Persze fel akarta hívni, Lacit, aki szerencsére hétvége lévén nem vette fel.
Hétfő reggel összeszedte magát és közölte, hogy na akkor én elmentem. Az volt az első pillanat amikor kétségbe estem, mindaddig olyan higgadt voltam, hogy még magamon is elcsodálkoztam, hogy hogy vagyok erre képes. De akkor reggel nagyon megijedtem. Remegő kézzel kerestem egy dugicigit és rágyújtottam. Aztán a felénél rájöttem, hogy nagyon hülye vagyok. Hiszen gyereket várok, és én már soha a büdös életben nem leszek egyedül, most minek is mérgezem ezt a kis pindurkát amikor ő aztán az égvilágon semmiről sem tehet. Elnyomtam a cigit megkeményítettem magam és úgy döntöttem akárhogy is legyen megérdemlem, véletlenek nincsenek, minden az én épülésemet is szolgálja. Eltelt pár óra mire hazakeveredett. Úgy üvöltött miután belépett a lakásba, hogy azt hittem tettlegességig fog fajulni a dolog, de végül csak a telefont vágta a szekrénynek, és mivel a szekrény megsérült (konkrétan kitört egy darab belőle) akkor megijedt, leroskadt és sírva fakadt. És itt tudtam, hogy nem fog elmenni. Odaültem mellé, átbeszéltük még vagy 50szer, elmondtam, hogy őt választottam, vele élek, neki fogok gyereket szülni, és kvázi vakon megbíztam benne annak ellenére, hogy nem szedte magát össze, pedig el kellett volna hagynom pár hónapon belül.
Azóta eltelt pár hét. A kedélyek nagyjából megnyugodtak. Még kétszer beszéltük át a dolgokat, és utólag úgy látom, hogy csakis a javunkat szolgálta , hogy ez az egész napvilágra került. Megígértem, hogy semmilyen formában nem reagálok Laci megkereséseinek, és úgy határolódom el, ahogy ő azt tenné, nincs több sms, se telefon se semmi. Persze érthető hogy azóta nagyító alatt vagyok, de nincs titkolni valóm, úgyhogy ugyanúgy elöl hagyom a telefonom,vagy a közösségi oldalam is nyitva, mert eddig sem dugtam el, tulajdonképpen talán ezeket az üzeneteket sem véletlenül nem töröltem ki. Most azt az odafigyelést kapom amit egyébként is kapnom kéne. Megjegyzi, hogy kivel és hova megyek, és mikor fogok hazaérni. Mert hiába írtam fel a naptárba, még így is gyakran előfordult, hogy felhívott, hogy hol vagyok. Nem bántam meg semmit. Még a balhét sem.
