Anyám azt hitte, hogy meg fogok halni. Vagy a méhében már, vagy hogy születésem után történik majd velem valami. És erre hogy derült fény? Egy odadobott félmondatból derült ez ki, és hosszú évek kellettek míg körvonalazódott a történet , illetve annak pikáns részletei .
Apám csapodár típus volt, anyám meg elnéző. Egy darabig. Megszületett a nővérem, akivel végig szorongta a terhességet, hogy hátha csak azért maradt velünk az apám, mert kötelessége. Elképesztő, hogy már a köldökzsinóron keresztül milyen hatással vagyunk a leendő gyermekünkre, a nővéremnek hosszú évek pszichológia ülései segítettek enyhíteni csak ezt a veleszületett mély szorongást. Aztán apám többször félrelépett. Anyám meg szerelmes lett valaki másba, és bizony egy adott pillanatban ő is félrelépett. Megfogant a kisebbik nővérem, akit aztán hosszas veszekedés és gyötrődés után az apámmal közös megegyezéssel anyám elvetetett. Évekig nem gyűrte le az ezirányú lelkiismeret furdalását. És végül megfogantam én. Az apámtól, aki egyben anyám férje is. Még mindig. Anyám meg rettenetesen bepánikolt. Egyrészt a lelkiismeret furdalás, hogy nekem van létjogosultságom az élethez, a szerelemtől fogant gyermeknek meg nem volt, ebből számára egyenesen az következett, hogy velem biztosan fog valami rossz történni, és nem lehetek elég jó. És én ezzel a teherrel születtem. Hogy nem lehetek elég jó. Főleg nem apámnak. Egy pótlék vagyok, egy B terv a kisebbik nővérem helyett , mert ő nem volt az ővé. Anyám ez alatt a terhesessége alatt sem a pozitív gondolataival volt eltelve,én pedig köldökzsinórral a nyakamon, már elkékülve az utolsó pillanatban mégis életben maradtam.
Életem első 25 évét azzal töltöttem, hogy bizonyítani akartam. Mindenkinek. Főleg a férfiaknak. Apámnak, a főnökömnek, végül belefáradtam, mert rájöttem, hogy nincs más csak a sikeres munkám , a kitünő bizonyítványaim, a versenyeken elért eredményeim, és itt állok szüzen és fogalmam sincs, hogy hogy lesz nekem valaha családom, hisz sosem engedtem közel egyetlen férfit sem...
Úgy döntöttem kilépek. Ha a nővéremnek sikerült, akkor nekem is fog...
Tegnap indultam ezen az úton. tudom nem lesz egyszerű, de végigcsinálom. Ha köldökzsinórral a nyakamon magatehetetlen csecsemőként volt annyi erőm, hogy küzdjek, és annak ellenére ,hogy anyám a kilenc hónapban végig azt sugallta, hogy meg fogok halni,de én mégis kitartottam, akkor ezt is meg tudom csinálni.
A történet nem kitalált. Egy sors ami megpecsételődött már az anyaméhben. Szurkolok a lánynak aki ezt tegnap elmesélte. Csodálom a kitartását , az akaraterejét, hálás vagyok a bizalmáért.
Hogy mi a tanulság? Talán arra figyelmeztetném Önmagam, hogy figyeljek oda, milyen odavetett félmondatokkal és hogyan sebzem meg majd a saját gyerekem. Hová vezetnek az olyan félmondatok, mint "azt hittem, hogy te meg fogsz halni" vagy éppen az "olyan vagy mint az apád" vagy épp a "miért nem Hufnágel Pistihez mentem feleségül" .
