Úgy látszik újabban ilyen biztosítékkiverős napokat élek... Lássuk miért is?

Tegnap reggel felhívott anyu, fel is kellett hívnom utána Soltit , mert majdnem elbőgtem magam. Lássuk az előzményeket: Szakítottak  a "férfival" akivel 13 éve élt együtt, ez volt húsvét előtt. Erre ugye húsvét hétfőn feljött feldobta magát a kanapéra és ott volt nálunk egész délután, tök kényelmetlenül éreztem magam, ő kényelmesen feküdt az én helyen a kanapén, én meg feszengtem Solti mellett , és persze kinyaltuk a fenekét. (Solti nem feszengett, ő mindig örül anyunak).  Na de nem is ezen akadtam ki. Ugye vett egy lakást "otthon", jó messze tőlünk, konkrétan egy országgal odébb, és most ápr. végével nyugdíjba megy, közölte hazaköltözik legalább másfél hónapra, majd visszajön, mert lesz egy orvosi vizsgálat amire vissza kell jönnie, aztán majd eldönti, hogy hogy legyen tovább. Megmondom őszintén , hogy elsőre ez nagyon bántott, de a húsvéthétfő után úgy voltam vele, hogy jobb ez így remélem megszereti otthon és vissza sem jön, mert tök kényelmetlenül  vigyázzba állok akárhányszor csak feljön, mintha én lennék az anyja, és én kéne gondoskodjak róla, jobb lenne ha nem jönne, nem kell a gyerekem mellé még egy pesztrálni való személy.
Szóval tegnap reggel  felhívott, hogy mikor érünk haza, mert neki kell egy nagy ölelés, mert szeretethiányos , és feljönne, és ha nem baj akkor nálunk is aludna (még jó hogy nem húztam le az ágyneműjét húsvét hétfőn, tutira nem fogok megint mosni, egyfolytában egyet alszik benne aztán nem győzök teregetni) szóval, hogy akkor feljön és mivel az elmúlt héten hirtelen 5 kg-ot fogyott (hosszas kifejtés arról, hogy nem evett szénhidrátot és nem is volt nagyon étvágya, meg mozgott is) , szóval mivel fogyott arra gondolt, hogy elvinné azokat a ruhákat amiket a tavaly adott nekem mert neki már nem jók. Nem azt kérdezte, hogy nem bánnám-e vagy hogy esetleg... áh nem kategorikusan közölte, hogy akkor elvinné őket. És ez kiverte a biztosítékomat, meg sem tudtam szólalni hirtelen. Egyszercsak megkérdezte, hogy itt vagyok-e még, mondtam igen, de épp vezetek, úgyhogy várjuk délután, és leraktuk, de alig értem be a melóba, szaladnom kellett a mosdóba, úgy felzaklatódtam, hogy menni kezdett a hasam, pedig mióta terhes vagyok épp más irányú szokott lenni a gond...
Eszébe se jutott, hogy azokat tavaly adta oda és hogy most hogy babát várok, milyen jók lennének, hiszen mindegyik egy picit nagy volt rám, és eleve már az is, hogy nekem adta őket... (kész szerencse, hogy egy részüket amiket összepakoltam, hogy elviszem leadni ,mert nem kellettek, nem vittem el, mert azt úgy ahogy van visszaadhatom neki) . Solti azt mondja, hogy ne szarozzak, adjam vissza az összeset, és ha hazaérek még anyám előtt akkor válogatás nélkül pakoljam össze, mindet amit ő adott és adjam vissza, majd vesz nekem 100 másikat  ne keseregjek :D  Valszeg ezt sem tudom megtenni, hogy visszapasszolom , egy szatyorba, hogy nesze baszd meg.

 Aztán tegnap délután a folytatás:

Végül nem értem haza négyre  ahogy anyunak ígértem, egyszerűen el voltam csúszva, nem tudtam időben felállni az asztaltól. Kb 3/4 5-re értem haza. Filóztam hogy felhívjam-e hogy kések (más esetben azonnal telefonálnék) de végiggondoltam, hogy ő hányszor játszotta el velünk amikor kisebbek voltunk, hogy nem jött haza amikor megígérte és mikor számonkértük, hogy de megígérte, akkor azt mondta, hogy de értsük meg, hogy ez nem úgy megy, a munkát el kell végezni és kész. Úgyhogy erőt vettem magamon és nem hívtam. Azt gondoltam végig, hogy a bizalmatlanság csak az én részemről áll, mert gyerekként ugye sokszor okozott csalódást, és lám mikor hazamentem anyut egy cseppet sem zaklatta fel, hogy majdnem egy órával később értem haza mint ahogy megbeszéltük.
Lementünk enni egy fagyit, beszélgettünk, panaszkodott, hogy mennyire elveszítette a biztonságérzetét amióta otthagyta a párját , és folyton azt álmodja, hogy menekülnie kell, és eszeveszett kétségbeesve próbálja Őt felhívni telefonon, de sehogyse tudja beütni a számát a mobilba, aztán itt mindig felébred arra, hogy majd kiugrik a szíve. Tudom, hogy leginkább azt várta volna, hogy sajnálkozni kezdjek, de ehelyett bevetettem amit a pszichológusom szokott velem, hogy beszélgessünk az álomról, kérdezgettem, hogy szerinte vajon ez mit jelent, és miért érzi amit érez, ezt vesézgettük még egy kicsit, próbáltam úgy erősíteni  ahogy a pszichológus szokott engem, merőben új felállás volt ez nekem, nem is tartott sokáig, mert ugye nem mentem bele a szegény anyu de sajnállak játszmába.
Aztán mikor felértünk a fagyi után szépen elkezdtem kipakolni a szekrényből a ruhákat amiket ő adott. Felsőket , majd, ruhákat, de szó nélkül. Kérdezte, hogy mit csinálok? Mondtam, hogy mindjárt hozok egy szatyrot, visszaadom amit adott, azt mondta a telefonba, hogy kéri vissza. Ekkor jött ő, hogy jaj én félreértettem, ő nem kéri vissza, csak arra gondolt, hogy a  farmerszoknyákat mepróbálná ha úgyse jön most rám a pocak miatt, és csak azokat vinné el. Én meg szedtem ki tovább a cuccokat, és mondtam hogy persze, próbáljon csak fel mindent ami jó rá azt mind vigye el, szívesen visszaadom ha már ilyen "ügyesen" lefogyott. Végül csak a két  szoknyát próbálta fel, jó is volt rá mindkettő, mondta hogy pakoljak vissza, mert csak ezt a kettőt akarja elvinni. Még erősködtem, hogy de próbálja fel a többit is, pl egy felsőt a kezébe adtam, hogy de ezt annyira szeretted. Végül felpróbálta, majd mondta, hogy hát ez neki kicsi (tényleg feszült rajta rendesen) és vett már ilyen csíkosat másikat, szóval pakoljak vissza. Visszapakoltam.
Aztán megjött Solti, jó kedve volt nagyon, ökörködött, mi meg rajta röhögtünk, egész jó kis este volt. De magamat meghazudtolva nem közeledtem anyuhoz, mikor ment lefeküdni akkor sem kezdeményeztem ölelést, ezt reggelre megbántam, meg kellett volna ölelgetnem, olyan amilyen ő nem nagyon tud már megváltozni.

Szóval mégiscsak van lelkiismeret furdalásom. Pedig az eszem azt mondja, nem tettem semmi rosszat.
Nehéz ez a változás. Az önmagunk megváltoztatása nagyon nehéz, és borzasztó hosszú folyamat is.