Amikor 5 éves voltam a szüleim már elváltak. Anyu éjt nappallá téve dolgozott, hogy kifizesse aput a lakásból, hogy biztonságos fedél maradjon a fejünk felett. Előfordult hogy éjszakára ment dolgozni. Mi pedig ketten maradtunk a kisöcsémmel. Én 5 ő pedig 1 éves. Felkapcsolva hagyta a fürdőszoba villanyt , hogy ne féljek, és mindig (sokszor könnyek között) biztosított róla, hogy vissza fog jönni, nagyon sajnálja, nincs más választása. Itt kezdődött a megfelelési kényszer, mert jó gyerek akartam lenni aki nem okoz csalódást az anyjának , ezért igyekeztem nem kifejezni , hogy szükségem van rá ne menjen el, de féltem. Nagyon féltem.
A pszichológusom szerint nem szabadna ilyent megéljen egy ötéves. A felnőtt énem szerint ez még mindig a jobbik rossz, legalábbis bőven jobb, mint a gyámügynél kötni ki és végleg elszakítani egy családot egymástól.
De nem is erről akartam mesélni , illetve erről, csak nem anya oldalról.
A legrosszabb az volt benne, hogy féltem. Rettegtem attól, hogy bár nagyon szeretem anyut elhagy, úgy mint apukám. Az a mondat, hogy látod, hiába imádtalak mint istent , te mégis elhagytál engem- ez csak tegnap tudatosodott bennem. Hogy a férfiakkal való kapcsolatomat szinte minden mozzanatában befolyásolta az apám. Azazhogy az apám nemléte. Az az érzés, hogy ha én nem keresem akkor ő sem keres engem. Hiába imádom, megyek utána bárhová is költözzön, tudomásul vette hogy vagyok, de sosem "látott" , érzékelt, vagy érdekelte, hogy mi is történik velem igazából. Hogy még mindig fáj-e hogy sosem voltam apuci hercegnője. Igen fáj. Biztosan lehet ezen enyhíteni idővel ahogy az anyahiányomon is lehetett, ez a következő projekt. Na de hogyan is hatott ez a párkapcsolataimra?
Nagyrészt olyan férfiak lettek a társaim akik csak voltak, de egyiknek sem voltam a hercegnője. Jó persze itt jöhetnék azzal, hogy normális, hogy nem apapótlékot kell keresni a párkapcsolatban, de a tudattalan működik. Csupa olyan férfi aki egy fikarcnyit sem tesz bele a kapcsolatunkba, csak hagyja, hogy imádjam, rosszabb esetben el is várja, de hogy ő lépjen, vagy tegyen erőfeszítést az már nem megy. Rendjén van-e ez így? Vagy volt-e más próbálkozó. Volt. De őket én nem akartam sosem meglátni. Mert ott élt bennem a rettegés, hogy megszeretem, meglátom benne a Férfi "istent" aztán hiába mert úgyis elhagy.
És hogyan jön ez össze a főcímmel? Pofonegyszerű. Az 5 éves kislány megfogadta, hogy sosem lesz egyedül. Hogy sosem fogja hagyni, hogy az éjszakára égve maradt lámpa fényénél rettegjen. Ezért ezt a soha ki nem mondott belső fogadalmat megtette magának. Az ő életébe lesz férfi. Nem úgy mint anyuéba... Áh nem úgy.(gúnyos felhanggal) Ha törik ha szakad, mellett lesz valaki aki nem hagyja őt el. Ezért aztán bele is mentem az ilyen "álbiztonságos" kapcsolatokba. Most is egy ilyenben ülök. A férfi nem hagyna el. De nem is adja azt amitől nőnek érezném magam. Viszont a fogadalom teljesült. Nem vagyok egyedül...
Nem vagyok büszke. De hogy ezzel már szembe mertem nézni jó lépése annak, hogy továbbmenjek.
Rettegek. Mint akkor ott 5 éves koromban. Tudom, hogy képes vagyok egyedül élni, de utálom.
És ide kapcsolható az is hogy nem csak gyereket akarok hanem családot. Apuka-anyuka és a gyerekek. Pont ezért a fogadalomért. Sem én újra sem a gyerekem nem szenvedheti el azt amit ötéves koromban megéltem. Talán ennek felismerése könnyebbé teszi majd elviselni, ha nem jön össze "a" család.
